Mész az utcán, nagyon fiatal vagy és nyitott. Megszólítanak, szimpatikusak, meghívnak. Eljárogatsz, végiggondolod és nahát, korrektebb világkép bontakozik ki előtted, mint az eddig használt, ki is ez az Isten? Jézusról magyaráz egy kedves, hitelesnek és szabadnak tűnő ember és erre hinni kezdesz, azaz megtérsz, minden megváltozik belül. Örülsz egy új valóságnak és beleveted magadat. Nem csak úgy heti egy napra, hanem egyre inkább. Ennek megfelelően intézed a kapcsolataidat, a legfontosabbakat is, így az esküvőd már egyházi szertartással zajlik.

Hajrá tovább, lakhelyet, munkahelyet változtatsz, csak hogy tanulhass abban a teológiai iskolában, ami a tanítás szerint “az oktatás legmagasabb formája” (bár mellesleg ezen a kontinensen nem fogadják el végzettségként, de kit érdekel?). Évek telnek el, minden Isten, vagyis hát inkább a közösség köré szerveződik. Szolgálatot vállalsz több helyen is, hétvégén utazol szolgálni hajnaltól estig, ez a hobbid is, az életed, szinte a családod.

Közben a munkában jobb előmenetelt biztosító szakmai képzésre (nem teológiai témájú tanulásra) már nem jut annyi erő, ahogy a legszűkebb család is háttérbe szorul, no és kicsit az őscsalád is. (Hálás vagy nekik, hogy nem orroltak meg rád végleg, de megérdemelted volna.) Közben már a gyerekek is megvannak, de a házasság mégsem olyan idilli, ahogyan kellene a minta szerint, aszerint, amiben mind a ketten hisztek. Nagyon komoly gondok jönnek, a párod nagy mértékben tojik rá, hogy neked mi mennyire fáj, inkább más érdekli. A megoldásban senki nem segít, nem is tud és nem is akar, illetve minden tanács ez: csak tarts ki, légy jó keresztény. Válás, újraházasodás, még keresztény keretek között. Hamar jött az igen nagy szerelem és igen nagy melléfogás, de legalább még egy csodás gyermek nőhet fel törött családban.

Photo by Melissa Askew on Unsplash

A hívő közösség volt addig minden, de visszanézve végre ráébredsz, hogy nem csak Isten beszéde jött onnan, hanem annak sok téves, olykor kifejezetten ostoba értelmezése, nem csoda, hogy nem jutottál vele messze. Hagyod a helyet. Csakhogy ezzel hagysz 15 évet, barátokat, az ismert környezetet, sok jó dolgot is. Még tíz év eltelik még, mire rájössz, hogy ezt már nem szeded össze újra. Soha, ahhoz kellene az az életkor, azok a közös élmények, törekvések.

Még mindig van pár kedves ember, aki örül neked, ha lát vagy hall rólad. Sokan azonban valamilyen rejtélyes okból úgy érzik, hogy sok van a rovásodon (nem mintha ismernék a sztoridat, vagy csak egy irányból) és megszakítják veled a kapcsolatot. Nem gond, ha valaki már nem ismerős Facebookon, rendben, minden jót nekik is. Az viszont kicsit szíven üt, ha az az ember nem ismerősöd, aki által megismerted Istent. Aki miatt merted másképp kirakni a betűlevest. Ez történt most.

Photo by Warren Wong on Unsplash

Mondhatnám, hogy sokat tanultam és majd kamatoztatom, de ez csak részben lehet igaz. Nem lesz időm rá, nem járhatom újra végig az utamat, pedig talán már képben lennék, hogy hány száz helyen voltam túl jóhiszemű vagy épp túl makacs, akármi. Senki nem adja vissza ezeket az évtizedeket. Bölcsebben kellett volna menedzselni időt, erőt, mindent.

Remélem, kedves olvasó, te okosabban csinálod majd, mint én.